A méhészet gyökere az állattenyésztésnél és növénytermesztésnél is korábbra nyúlik vissza. Évezredekkel ezelőtt gyűjtögető őseink olykor találtak erdei faodvakban vagy sziklaüregekben tanyát verő vadméheket, ahonnan (nyilván pár szúrás árán) mézet zsákmányolhattak. A méh-méz közötti kapcsolat eme korai felismerésének az eredménye a méh domesztikációja, majd az egyre újabb kasok, kaptárak és egyéb méhészeti eszközök kifejlesztése.
Napjainkban a modern méhészetekben a gépi fedelezés és az elektromos hajtású pergető korát éljük, ám a méhész tevékenység mégis megmaradt ősi foglalkozásnak. A méhek viselkedésének aprólékos megfigyelése, a méhésztanya környéki növényzet feltérképezése, a méhlegelő és a mézelés összefüggésének ismerete mind igen fontos. Erdők szélén sokszor láthatunk rendíthetetlen nyugalommal, fedetlen karral és arccal lépeket vizsgálgató, hordást ellenőrző méhészt. Ilyenkor joggal érezzük a harmóniát a méh, az őt virágporral, nektárral, mézharmattal ellátó természet és a mindezzel okszerűen gazdálkodó ember között.
A méhészettel rokonszenvező, a méhészeti termékeket lelkesen fogyasztó, ám ízig-vérig természetvédőként igyekeztem összefoglalni azokat a kérdéseket, ahol a két tábor között esetleg érdekellentét lehet. A hazai méhészek létszámban többszörösen felülmúlják a természetvédőket, úgyhogy indokoltnak tartom a természetvédelem véleményét is közzétenni ezekben a témákban.
„Piripió. Egyéb neve: gyurgyóka, török fecske, gyurgyalag, földi rigó, méhmadár, méhész. (…) Tápláléka mindennemű röpülő bogárság, különösen pedig annak fulánkos része; mindennemű darázs, poszméh, földi méh; de a gazdasághoz tartozó hasznos méh is. Verőfényes időben felkeresi a síkság gödrös helyeit, hol a földi méh sokaságban tanyázik és függögetve is lesi a kibúvókat. Ha darázsfészket tud meg, odatelepedik és nagy ügyességgel kapkodja el a ki s beröpülő darazsakat. Az esős időt nem szereti és ilyenkor a méhesek tájára telepedik, hogy mindenképpen méhekhez jusson…” (Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, 1901)
A szivárvány színeiben pompázik a fokozottan védett gyurgyalag. (Fotó: dr. Kovács Gábor)
A gyurgyalag különös neve hangutánzó, a madár bugyborékoló, mással összetéveszthetetlen hangjára utal. A mellékelt fényképeknek köszönhetően felesleges a rigó méretű madár tollazatának leírása, ez amúgy is hosszadalmas lenne. Nincs is talán olyan szín a palettán, ami ne szerepelne rajta. Csőre hosszú, íves, mellyel röptében kapja el a rovarokat. A gyurgyalag függőleges homok- vagy löszfalakba fúr hosszú alagutat, melynek végén kamraszerű kiszélesedő üregben fészkel. Általában telepesen költ. Csak május elején, ritkán április végén érkezik hozzánk, szeptember elejére pedig el is vonul, vagyis csak a legmelegebb időszakot tölti nálunk, az év nagyobb részében a trópusi Afrikában tartózkodik. A vonuló csapat több száz méter magasan repül, a madarak néha távcsővel is csak apró porszemnek látszanak, hangjuk azonban elárulja őket.
Nehéz elképzelni, hogy egy ilyen színpompás tollazatú, bravúros légi mutatványokra képes madár szörnyű bűncselekményre késztessen egyeseket, pedig ez történt még az elmúlt években is! 2012-ben a hazai sajtót bejárta a hír: a Baranya megyei Harkány közelében egy barbár elkövető költőüregeket tömött be, így pusztítva el legalább tíz fészekaljat. A gyurgyalag fokozottan védett, az okozott természetvédelmi kár milliós nagyságrendű. Ez a vadállati kegyetlenség és a bezárt madarak lassú kínhalálának gondolata minden jobb érzésű embert felháborít! A tett egyértelműen a madarak elpusztítására irányult.
Mivel az ember és a gyurgyalag közötti súrlódás csak a méhek miatt történhet, érdemes megvizsgálni a gyurgyalag táplálkozását. A népies magyar nevek, illetve a faj német (Bienenfresser), angol (Bee-eater) vagy tudományos nevének (apiaster = méhevő) közös jellemzője, hogy mindegyikben szerepel a méh. Ez jellegzetes emberi gyarlóság: a farkasra mindenki a bárányok vámszedőjeként gondol, holott étrendjének igen jelentős részét számunkra teljesen közömbös erdei rágcsálók teszik ki. Az embert sosem érdekelte különösebben más rovar a házi méhen kívül, így nem figyelte meg tüzetesebben, mi minden van még a gyurgyalagcsőrben.
Három képből készült fotómontázs a gyurgyalag védelmében. A zsákmány pillangó, szitakötő és poszméh. (Fotók: dr. Kovács Gábor)
A gyurgyalag étrendjében a szakirodalom szerint kb. 300 rovarfaj szerepel: kérészek, szitakötők, szöcskék, kabócák, lepkék, pillangók, legyek, szárnyashangyák, Afrikában termeszek is, emellett pedig nagy százalékban hártyásszárnyúak (Fry és Fry, 1992). Utóbbiakon belül északkelet-magyarországi vizsgálatok alapján kiemelkedő jelentőségűek a poszméhek és a darazsak. Nagyon sok múlik a vadászterületen: a virágzó here- és lucernatáblák, illetve gyümölcsösök légterében a méhek, poszméhek, míg vízpartokon inkább a szitakötők dominálnak. A táplálkozás vizsgálata a vadászat megfigyelésén túl az emészthetetlen kitinmaradványokból álló köpetek elemzésével történt. Ami a házi méhet illeti, Fintha István a köpetekben alig-alig talált méhet, tapasztalatai szerint a gyurgyalagok csak esős, hűvös időben húzódtak méhésztanyák közelébe, „egyéb időszakban a táplálékszerző területének változatos és egyedgazdag rovarvilága táplálkozásában tökéletesen kielégíti” (Fintha, 1968). Ezzel teljesen egybevág Herman Ottó fentebb idézett, csaknem 70 évvel korábbi leírása is. Ehhez még érdemes hozzátenni a faj egyik nemzetközi szaktekintélyének, Hilary Frynak a megállapítását, mely szerint a tényleges nektárgyűjtést végző dolgozóknál gyakrabban kapja el a nagyobb testű, mézet nem készítő hereméheket.
A löszgyep kiváló méhlegelő, legyen az akár a Hortobágyon...
...akár a Mezőföldön.
Egy kiváló méhlegelő (fajgazdag gyep, mézelő szántóföldi kultúrák) fölött a gyurgyalagok a méheken kívül rengeteg egyéb rovart is elkapnak, egy jó egészségi állapotú méhcsalád folyamatos szaporodásával könnyen ellensúlyozza az esetleges veszteséget. Ám ahogyan senkinek nem jut eszébe autópálya, műtrágyagyár vagy szemétégető mellett méhészkedni, úgy a „gyurgyalagvárostól” is tartsunk biztonsági távolságot. A költésben levő gyurgyalagok a telep közelében igyekeznek elcsípni a fiókák számára a táplálékot.
A gyurgyalagtelep könnyen felismerhető: löszletörések, homokbányák, anyagnyerő gödrök függőleges falában sorjáznak azok a csaknem ökölnyi lyukak, amihez hasonlót hazánkban más madár nem ás. A partifecske (Riparia riparia) ürege sokkal kisebb és jóval sűrűbben vannak egymás mellett. A jégmadár (Alcedo atthis) alagútja is szűkebb bejáratú, ráadásul a faj sosem telepes és csaknem kizárólag vízpartokon él.
Tájidegen méhlegelők
Tessedik Sámuel honosította meg hazánkban az észak-amerikai fehér akácot (Robinia pseudoacacia), amely nálunk a fő méhlegelő, egy-egy hordási szezon sikerének záloga. Szántókat elválasztó fasorok, pusztai szárnyékerdők alkotójaként ha nem is őshonos, de „tájbaillő”. Gondot az jelent, ha egy természetes erdőt (pl. tölgyest) letermelnek, majd akáccal pótolnak. Az akác pillangós, a lucerna és a borsó rokona, a talajt nitrogénben gazdagítja. Ezt sok lágyszárú növény nem kedveli, annál jobban elszaporodnak olyan nitrofil fajok, mint a csalán vagy a bodza. Az akác ily módon elszegényíti az erdei fajkészletet. Védett területeken ezért kívánatos az akácerdők őshonos, pl. honos nyár- és tölgyfajokkal való cseréje, és a természetvédelem részéről ezért kísérte megdöbbenés az akác hungarikummá nyilvánítását.
A hazai növénytársulások értékét folyamatosan rontják azok a távoli tájakról szándékosan betelepített vagy óvatlanul behurcolt növényfajok, amelyek rendkívül rövid idő alatt felborítják az egyensúlyt és agresszíven terjednek. A tájidegen özönnövények közül több bizony méhlegelőként is funkcionál:
- Selyemkóró (Asclepias syriaca): gyakran selyemfű és vaddohány néven ismerik, eredetileg haszonnövényként (rostnövény) termesztették. Rendkívül agresszív sarjtelepes évelő gyom. Hazánk sok tájegységében nagy gondot okoz szántókon, gyepeken és ültetvényekben egyaránt.
- Aranyvessző-fajok (Solidago spp.): dísznövényként került be Európába, majd kivadulva meghódította a nedves, mocsaras területeket, ahol összefüggő állományt képez. Kaszálással kell ellene védekezni, még mielőtt magot érlelne.
- Gyalogakác (Amorpha fruticosa): ámorakác néven is nevezik. Nem csak vízfolyások árterében, de néhol alföldi mocsarakban is zárt állományt alkot. Utóbbi helyeken ez a nádvágást is lehetetlenné teszi.
- Keskenylevelű ezüstfa (Eleagnus angustifolia): gyakori neve még az olajfűz, olajfa. Ázsiai fafaj, amely elsősorban elcsapott legelőkön terjed. A bálványfával együtt a löszgyepek egyik legkártékonyabb fásszárú.
A változatosság gyönyörködtet
„A rét olvadástól késő őszig soha nem volt virág nélkül. (…) A szigetek füvei közül főként a fodormenta, borsmenta, keresztesbodza, kakastaréj, csattogó, tőkincs, vadbodorka, gelicetövis, szamártövis és tisztesfű virágát szállták a méhek.” (Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa, 1942.)
Napjainkban egyre sürgetőbb feladat a természetes állapotú területeink (erdők, gyepek, nádasok) biodiverzitásának, sokféleségének megőrzése. Csodálatos méhlegelőt szolgáltatnak a löszgyepek, a hárs, a dunántúli erdők gyepszintjét tavasszal elborító medvehagyma, a mogyoró-, fűz- és égerpollen pedig fontos tavaszi táplálékforrás. Ezeknek a nem egyszer természetvédelmi oltalom alatt álló területeknek a megőrzése a méhészeknek is kulcsfontosságú. A mezőgazdasági területeken egy másik kifejezés, az agrobiodiverzitás kerül előtérbe. Ez a fogalom több összetevőből áll.
- Termesztett fajok: a hazai vetésszerkezet az utóbbi évtizedben aggasztóan leegyszerűsödött. Fontos lenne a búza-kukorica-repce-napraforgó négyes változatosabbá tétele akár fővetésű, akár másodvetésű „alternatív” növényekkel. (Az agrárkörnyezetgazdálkodási programok mozdítottak is ezen a helyzeten valamicskét.) Sok mézelő növény kerülhet előtérbe: a pillangós takarmánynövények mindegyike, olajretek, olajtök, fehér mustár, pohánka, mézontófű (másik nevén facélia). Ha a zöldtrágyanövényeket virágzó állapotban dolgozzuk be a földbe, akkor kultúrgyomként nem okoznak gondot, de addig is rengeteg rovarnak nyújtanak táplálékot. Egzotikus fajtaméz pergethető szelídgesztenyéről, a gyümölcsfákról, gyógy- és fűszernövényekről (kakukkfű, levendula), sőt némelyik zöldségféléről (kabakosok, hagyma) is. Ma már többféle magkeverék szerezhető be szőlőültetvények sorközeibe, ezek a fajgazdag, őshonos, szárazságot jól tűrő növényállományok a hasznos rovarokat is „terített asztallal” várják.
Mézontófűre érkező házi méh. (Fotó: dr. Kovács Gábor)
- Vadon élő növények: hibás az a szemlélet, hogy egy táblán minden gyom, amit nem mi vetettünk. A szegélyben sok veszélytelen kísérőfaj gazdagíthatja a flórát. A vegyszeres gyomirtás elterjedésének egyik fő áldozata a tarló tisztesfű vagy tarlóvirág (Stachys annua). Ez a gabonatarlókon hajdan tömegesen növő ajakos évtizedekkel ezelőtt méhészeti jelentőségében az akáccal vetekedett. Napjainkban leginkább csak ökológiai táblákon találkozhatunk vele. Saját tapasztalat, hogy pár év vegyszermentesség után a tábláinkon nem csak a tarlóvirág, hanem az egyetlen védett gyomfajunk, a konkoly (Agnostemma githago) is megjelent! Van értelme tehát hátat fordítani a gyomírtószereknek...
Egy korán ébredő méh közelít a téltemető (Eranthis hyemalis) virágja felé.
- Zöldfolyosók: A vonuló állatok számára természetes útvonalat biztosító fasorok, erdősávok, árkok élővilága általában gazdag, ráadásul méhlegelőként is szóba jöhetnek. Az akácon kívül a vadrózsa, galagonya és kökény jellemző ezekre az élőhelyekre, de a vízfolyások, patakok mellett a fűzfélék és az éger is előfordul.
- Fintha I. (1968): Megfigyelések a Szamos menti gyurgyalagok (Merops apiaster) fészkelési viszonyairól és táplálkozásáról. Aquila 75. 93-102. o.
- Fry, C. H.; Fry, K. (1992): Kingfishers, Bee-eaters & Rollers. Helm, London. 281-283. o.
- Herman O. (1901): A madarak hasznáról és káráról. Budapest, 166-167. o.
- Szűcs S. (1942): A régi Sárrét világa. 97-101. o.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése