2016. október 22., szombat

Maroshegyi természeti értékek - védetté nyilvánítási javaslat

Mostanra érett meg a 2015 augusztusa óta zajló adatgyűjtési munka a székesfehérvári Alsóvárosi-réten és környékén. A következőkben minimális változtatással teszem közzé azt a védetté nyilvánítási javaslatot, amit alapítványunk Székesfehérvár Megyei Jogú Város Közgyűlése elé fog beterjeszteni. (Kivettem belőle az egyes területek méretével, a helyrajzi számokkal, blokkazonosítókkal kapcsolatos részeket.) Itt szeretném megköszönni az anyag elkészítéséhez nyújtott segítséget Csete Gábornak, Fóris Ödönnek, Horváthné Sebestyén Tamarának, Hudák Tamásnak, Kálmán Lillának, Staudinger Istvánnak és Szili Istvánnak.
Emlékeztetőül a korábbi kapcsolódó bejegyzések:

 Védetté nyilvánítási javaslat
Maroshegyi természeti értékek


Székesfehérvár egyik üde színfoltja a Maroshegy, ahol a vidékies utcák között szép természetes élőhelyfoltok maradtak fenn. A kis erdősítések, rétek, vízállások óriási értéket képviselnek mind közjóléti, mind természetvédelmi szempontból. Olyan természeti kincsek is rejtőzködnek a nagyváros szorításában, amelyeket helyi védelemre javaslunk.

1. Szalontai utcai láprét

A lápréten nyár közepétől vöröslik az őszi vérfű

A „Város Tüdeje” program tervezett helyszínei közül a legnagyobb természetvédelmi érték az a 24 hektáros láprét, amelyet a Szalontai utca, az Aszalvölgyi-árok, a nyugati elkerülő és a veszprémi vasútvonal határol. Ezt mindenképpen ki kell hagyni az erdősítési munkákból és meg kell őrizni jelen állapotában!
A legfőbb kincs két Natura 2000-es jelölőfajként számon tartott, 50.000 Ft-os eszmei értékű lepke, a sötétaljú hangyaboglárka és vérfű-hangyaboglárka. Ezek a rovarok a réten nagy tömegben élő rózsaféléhez, az őszi vérfűhöz kötődnek, de, mint a nevük is mutatja, a hernyók sikeres átteleléséhez még a hangyák közreműködésére is szükség van. A Szalontai úti rét fontos táplálkozó terület a Maroshegy fehér gólyái és fecskéi számára éppúgy, mint az egerészölyveknek, vörös vércséknek vagy akár a nagy kócsagoknak.
A tervezett erdősítés ökológiai értéke, majdani fajgazdagsága, tájképi változatossága szempontjából nagyon lényeges, hogy mellette jelen állapotában megmaradjon ez a vén füzekkel tarkított, mély fekvésű, néhol belvízre hajlamos rét! Megőrzése, védetté nyilvánítása megfelelő kommunikációval akár országos hírnevet is hozhat a Székesfehérváron folyó természetvédelmi munkának, hiszen egyetlen másik magyar város belterületén sem találjuk meg ilyen számban a két hangyaboglárkát!


Párzó vérfű-hangyaboglárkák (balra) és őszi vérfű virágán pihenő sötétaljú hangyaboglárka (jobbra)

               Védett fajok
Sötétaljú hangyaboglárka (Maculinea nausithous)       Védett (50.000 Ft) Natura 2000 jelölőfaj
Vérfű-hangyaboglárka (Maculinea teleius)                  Védett (50.000 Ft) Natura 2000 jelölőfaj
Nagy tűzlepke (Lycaena dispar)                                 Védett (50.000 Ft) Natura 2000 jelölőfaj
Fecskefarkú lepke (Papilio machaon)                         Védett (10.000 Ft)
Atalantalepke (Vanessa atalanta)                             Védett (2.000 Ft)
Sárga billegető (Motacilla flava)                                 Védett (25.000 Ft)
Énekes nádiposzáta (Acrocephalus palustris)              Védett (25.000 Ft)


A védett terület javasolt határai

2. Borszéki úti rétek

Árvalányhajas sztyepprét a Borszéki út mellett

A szükségtározó céljára fenntartott, Borszéki út, veszprémi vasútvonal és Aszalvölgyi-árok által közrefogott terület nyugati része kaszálórét, ami a két védett hangyaboglárka fontos élőhelye. Ettől keletebbre a magasabb fekvésű részeken árvalányhajas löszgyepet, a vasút menti, egykori anyagnyerő helyeken pedig különleges hangulatú kosboros réteket találunk, melyek, ha kicsiben is, de sok hasonlóságot mutatnak a légvonalban közeli Sóstóval. A néhány tucat tő agár sisakoskosbor és vitézkosbor mellett a fő érték a több száz tő poloskaszagú kosbor. Néhány száz méternyi séta árán megismerkedhetünk a kaszált láprét, a nádas, a löszpuszta és a pionír fásszárú növényzet élővilágával; tényleg csak a Sóstó környékén jellemző másutt ilyen változatosság a városon belül!
Összességében tízmilliós nagyságrendű eszmei értéket rejt ez a terület, amely a Nemzeti Ökológiai Hálózat része!

Két védett növény: a poloskaszagú kosbor (balra) és a budai imola (jobbra)

               Védett fajok
Budai imola (Centaurea sadleriana)                       Védett (2.000 Ft)
Agár sisakoskosbor (Anacamptis morio)                 Védett (10.000 Ft)
Vitézkosbor (Orchis militans)                                Védett (10.000 Ft)
Poloskaszagú kosbor (Anacamptis coriophorus)      Védett (50.000 Ft)
Pusztai árvalányhaj (Stipa pennata)                        Védett (5.000 Ft)
Sötétaljú hangyaboglárka (Maculinea nausithous)    Védett (50.000 Ft) Natura 2000 jelölőfaj
Vérfű-hangyaboglárka (Maculinea teleius)              Védett (50.000 Ft) Natura 2000 jelölőfaj
Citromlepke (Gonepteryx rhamni)                          Védett (5.000 Ft)
Nagy gyöngyházlepke (Arghynnis paphia)               Védett (5.000 Ft)
Atalantalepke (Vanessa atalanta)                             Védett (2.000 Ft)
Barna rétihéja (Circus aeruginosus)                       Védett (50.000 Ft) Natura 2000 jelölőfaj
Énekes nádiposzáta (Acrocephalus palustris)          Védett (25.000 Ft)
Foltos nádiposzáta (Acrocephalus schoenobenus)    Védett (25.000 Ft)
Sárgarigó (Oriolus oriolus)                                   Védett (25.000 Ft)
Tövisszúró gébics (Lanius collurio)                       Védett (25.000 Ft) Natura 2000 jelölőfaj

A védett terület javasolt határai


Rejtőzködő érték a város közepén... A védett budai imola állománya, háttérben a Palotaváros házai


3. Zágoni úti mocsár és orchideás tölgyes

A Zágoni úti tölgyes májusban

A harmadik védelemre javasolt terület a Zágoni út két oldalán található; nyugatra az „Ősmocsárnak” nevezett nádas, keletre egy telepített tölgyes. Az Ősmocsár megőrzése azért fontos, mert a hajdani fehérvári mocsárvilágnak a Sóstón kívül talán utolsó természetes állapotú hírmondója. Egy darabka őstermészet ez, ahol a látogató a városi környezet ellenére nádi madarak énekében és a szélben zúgó nádas hangjában gyönyörködhet. 
A telepített tölgyes a gazdag madárvilág és a fák esztétikuma révén önmagában is nagy érték. Tanulságos sétát kínál az erdei ösvény. A város belsejében a vadállomány nem végez pusztítást a tölgymagoncok között, az aljnövényzet gazdag, változatos korú, így gyerekek és felnőttek egyaránt testközelből láthatják az erdők természetes dinamikáját, megújulását. Az erdő fő nevezetessége a két védett kosborfaj, a vitézkosbor és a jó években tömeges fehér madársisak.

A trópusi orchideák hazai rokona a vitézkosbor (balra) és a fehér madársisak (jobbra)

                Védett fajok
Vitézkosbor (Orchis militans)                                     Védett (10.000 Ft)
Fehér madársisak (Cephalanthera damasonium)           Védett (10.000 Ft)
Kakukk (Cuculus canorus)                                         Védett (50.000 Ft)
Fülemüle (Luscinia megarhynchos)                             Védett (25.000 Ft)
Fekete rigó (Turdus merula)                                       Védett (25.000 Ft)
Barátposzáta (Sylvia atricapilla)                                 Védett (25.000 Ft)
Nádirigó (Acrocephalus arundinaceus)                       Védett (25.000 Ft)
Sárgarigó (Oriolus oriolus)                                       Védett (25.000 Ft)
Sordély (Miliaria calandra)                                      Védett (25.000 Ft)

A védett terület javasolt határai

 A maroshegyi védetté nyilvánítások jelentősége

A védelem fő célja természetesen a védett értékek (növények, lepkék és madarak), illetve a nekik otthont adó értékes élőhelytípusok (láprét, löszgyep, mocsár, tölgyes) megóvása. Különösen a vérfüves kaszálóréteken kulcsfontosságú egy olyan kezelési rendszer megvalósítása, amely egyszerre szolgálja az élőhelyet fenntartó gazdálkodás érdekét (jó beltartalmú széna) és a lepkék fennmaradását (megfelelő időben végzett kaszálás, hogy nyár közepétől őszig legyen virágzó vérfűállomány). Egy helytelen időben elvégzett kaszálás drasztikusan meggyérítheti a lepkéket. A védelem kulcsfontosságú ahhoz, hogy a területen gazdálkodókat egy „lepkevédelmi előíráscsomaggal” fel lehessen keresni.
A védelemre javasolt területek egy százezres nagyváros belterületén helyezkednek el, így magától értetődő, hogy a természetvédelmi területek egyszerre szolgálnák az értékek megóvását és azok szakszerű bemutatását. Az adottságok (meglevő utak, ösvények, parkolási lehetőség) mindenütt ideálisak ahhoz, hogy különösebb befektetés és tereprendezés nélkül gyalogösvényeket jelöljünk ki. A többfunkciós ösvények a környékbelieket (gyalogos és kutyasétáltató útvonal), a város távolabbi részén élőket (kihelyezett biológiaórák) és a turizmust (tanösvény) egyaránt kiszolgálhatják. A természetvédelem és a turizmus összekapcsolására már formálódik terv: 2017 augusztusában a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság és a „VÖLGY-HÍD” Természetvédelmi Alapítvány szervezésében hagyományteremtő céllal Boglárka-napi hangyaboglárka-túra lesz az Alsóvárosi-rét vérfűben gazdag részein.

2016. október 6., csütörtök

fecskebarát Fehérvár V. - Az első év

2016 februárjában indítottuk útjára fecskevédelmi akciónkat. Az alapgondolat az, hogy 2020-ig Székesfehérvár fecskeállománya stabilizálódjon vagy növekedjen, és ehhez a helybeliek is aktív segítséget nyújtsanak. Bár a fecskék még egy bő hónapig nálunk lesznek, költésük sikerességét már nem tudjuk befolyásolni, márpedig a program lényege éppen ez. A vonulási útvonalon zajló madármészárlás és az éghajlatváltozás emberi okai ellen szükséges tiltakozni, de attól lesz több kirepült fecskefiókánk, ha itt a fészkelőhelyen odafigyelünk a védelmükre. A felhívás óta fél év telt el, a fecskék már a drótokon gyülekeznek, ideje összegezni a tapasztalatokat. Emellett szeretnék szubjektív véleményt alkotni a hazai fecskehelyzetről is.

2016 időjárása és a fecskék
Az idei tavasz időjárása sok madárfajnak (pl. fekete- és fehér gólya, rétisas) kedvezőtlen volt, ezt az alacsony fiókaszámból és a sok meghiúsult költésből tudjuk. Fecskeszemmel áprilisban és május elején hiányoltuk a "sárcsináló" esőket, később azonban szinte menetrendszerűen jöttek esők, folyamatosan pótolva a közbeeső melegek által megszárított sarat. Egy-egy eső utáni napon a molnárfecskék hajnaltól reggel 8-ig ujjnyi vastag réteget hordtak fel a fészekcsészére, ezt Pátkán saját szememmel láttam. Az esők közötti száraz meleg igazi vadászidő a madaraink számára, hiszen a rovarok ekkor mozognak igazán. A nyár második felében csapadékosabbra fordult az idő. Épp a nyár felénél, július 16-án még vészharangot is kongattak a madárbarátok: egy komoly esőzésben átfázott, legyengült fiókákról szóltak a hírek. Ijedten mentem egy kört Pátkán, de semmi hasonlót nem észleltem, a fecskék még az olyan magától értetődő "vészbüféket" sem vették igénybe, mint a legelő jószág vagy a szárzúzó traktor. Az esőfelhők elvonulása után a fák lombjai körül jelentek meg először a rovarok, így a madaraink is itt "felhőztek". A napsugaras utónyár egészen október elejéig kitartott, így aztán az egész fecskeszezonról kedvező a véleményem.
Birkalegelő fölött vadászgató füsti fecske szeptember elején.

A fészeképítés elősegítése
A sárgyűjtőhelyek létesítése sajnos nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Gyakorlatilag sehol nem észleltük, hogy a madarak használták volna őket, bár ahol a locsolást rá tudtuk bízni valakire, azokat nem látogattuk rendszeresen. A korábbi bejegyzésben fotósorozaton bemutatott minta sem az igazi, a sarat körbevevő gyeptéglák növényzete közé a madarak feltehetően nem szívesen szállnak be.
Ám ez kis bosszúság: szeretnénk segíteni, a fecskék ezt nem fogadták el. De micsoda öröm látni, hogy az életrevaló madárkák  nélkülünk is boldogulnak! Kora tavasszal a székesfehérvári Palotavárosban végigszámláltam néhány bérháztömbön a molnárfecskefészkeket. Egy szigetként álló tömb a Csapó utcai, ahol öt fészek volt. Nyár közepén arra járván gyönyörködtem egy kicsit a cikázó fecskékben, aztán kíváncsiságból megszámoltam a fészkeket. Tizenhatot találtam! A lebetonozott város kellős közepén készült kilenc vadonatúj fészek...

Fecskeállomány alakulása Székesfehérváron...
Az ép, költésre alkalmas fészkek számlálását idén kezdtük, így bázisév híján inkább szubjektív véleményt tudok adni: enyhén nőtt a fecskék száma. Ezt arra alapozom, hogy fecske röpköd ott, ahol az előző években nem, illetve visszatértek a madarak néhány korábbi helyükre is.
Radetzky Jenő az 1980-as években megpróbálta megsaccolni az állományt. Az általa leírt 150 pár molnárfecske és 25-30 pár füsti fecske véleményem szerint rendkívül alábecsült; ez a mennyiség 2016-ban, csak a város belső részét számítva is megvan! Az Öreghegyen új füstifecske-párok kezdtek költésbe legalább négy helyen, egy házhoz több év kihagyás után tértek vissza molnárfecskék. Füsti fecske ficsereg a belváros fölött is (az Országalma és a Vörösmarty Színház között hallom-látom rendszeresen). Szépen mozogtak a kertvárosias Maroshegy környékén is, a táplálkozóterületük a védendő kaszálóréteken volt. A Kunos lovarda udvarosa és a Vörösmarty-halastavak őre is itt lakik, mindketten meséltek náluk vagy a környékükön költő fecskékről, ebben a városrészben biztosan komoly állomány fészkel. A város északnyugati részén levő Alba Agrár Zrt. telephelyére tavaly tért vissza 1-2 pár füsti fecske, idén sokkal többet láttunk, sőt molnár is mozgott. Jó hír számukra, hogy egy lovarda létesült az egykori sertéstelep néhány istállójában. Remélhetőleg jövőre már akkora nyüzsgés lesz itt, mint amit augusztus elején az Iszkaszentgyörgyi úti lovardánál láttunk. A korábbi évek érezhető csökkenése után gyarapodott az öreghegyi Nyitra abc melletti molnárfecsketelep lakóinak száma is.

A fentiekhez pluszban jön még több tucatnyi pár mindkét fajból a külső területeken: a csalai, kisfaludi és börgöndi családi házakon, a kisfaludi marhatelepen, a Kisfaludtól délkeletre levő térkőüzemben, de még olyan váratlan helyeken is, mint az aszal-völgyi vízmű szolgálati lakása vagy a Nagy-völgy melletti adótorony kiszolgáló épülete. Utóbbi helyen nyár közepén (tehát még nem a vonulás előtti gyülekezés idején!) 50 példányt láttam a tornyok merevítő drótjain...
A gyülekezés is okozott szép pillanatokat. Kisfaludtól északra, a nagyfeszültségű vezeték Jancsár-völgy melletti szakaszán 130 füsti fecske nyüzsgött, ivó- és fürdőhelyük a régi murvabánya kis tavacskája volt. Az öreghegyi Pöstyéni utcán 25-re becsültem a villanydróton csoportosuló füstiek számát augusztus elején, ami nem önmagában, hanem a korábban elfecskétlenedő városrészt figyelembe véve jelentős. Ráadásul ez valószínűleg két új párból és idei szaporulatukból állt.

... és Fejér megyében
Lakóhelyünk, Pátka kívánkozik az első helyre. A 2014-es mélypont óta folyamatos és látványos a fecskeállomány növekedése a falu belsejében. A település északi végén egy házon sok molnárfecske költ, idén több új fészek is épült. A posta esőbeállóján is építkeztek a füsti fecskék, sajnos ott az első fészekalj kirepülése után festés volt, a fészket a munkások eltávolították. (A postán korábban jeleztem, hogy ha bármi gond lenne, szívesen felteszek pelenkát a fészek alá, de végül az egész fészek útban volt. Csak remélni tudom, hogy jövőre a madarak újra próbálkoznak, hiszen a postai dolgozókat nem zavarják a madarak.) Augusztus végén nagyon látványos gyülekezések voltak a dróton. 3 éve élünk a faluban, de itt ilyet eddig nem láttunk. A pátkai gátőrház és a víztározó zsilipje jó fecskefészkelőhely volt korábban is, idén a Zámolyi-víztározó zsilipjének belsejében is leköltöttek a füsti fecskék. (Utóbbi helyszín is Pátka határa.)

Az év meglepetése Velence; az új szabadstrand melletti magas épületeken (Ifi szálló, vízirendőrség, termálhotel) több tucat pár molnárfecske éli mindennapjait. Korábban nem Velencére jártunk fürödni, így tendenciáról nem tudok beszámolni. A kihelyezett fecskepelenkák jelzik, hogy a fészkek zöme évek óta lakott. Említést érdemel Aba-Felsőszentiván is. A szikes tavak környékén mindig szívmelengetően sok fecske cikázik a gyepek fölött. Staudinger István jelzése szerint igen szép az állomány Isztiméren, ahol sárgyűjtőhelyet tart fenn minden tavasszal.
Zámoly fecskeállományát korábban nem vizsgáltam, idén jó közepes mennyiséget észleltem. Nadapon láttam sarat gyűjtő fecskéket is, a tavalyinál többnek érzem az itteni fecskéket. Alkalmi megfigyelések további településekről: Csákberény, Lovasberény, Pázmánd, Vereb, VértesacsaVértesboglár.
"A szürke ötven árnyalata..." - Művészkedő kedvű molnárfecskék fészkei a zámolyi abc eresze alatt. (A több alapszínt használó fehérvári kollégák műalkotásai ITT csodálhatók meg.)

Sajnos fészekleverés is történt a megyében, egy életben maradt fióka a székesfehérvári Vadmadárkórházba került. Sajnálatosnak tartom, hogy az esetről szóló újságcikkben (ITT olvasható) elmaradt a nyilvános megszégyenítés (település, lakcím, esetleg a név rövidítése, fénykép a házról...). Amennyire tudom, az állatkínzás bűncselekmény, a védett faj elpusztítása szabálysértés, ez itt halmozottan történt meg. A fecskepelenkát természetesen népszerűsíteni kell, de jó visszatartó fegyver lehetne a közmegvetés. (Ugyanez igaz azokra az illegális szemétkupacokra, ahol kinyomozható a tettes.) 

A "fecskebarát Fehérvár" tábla
A bejegyzés elkészültéig egy tábla került ki. Hönigschmied Éva a barokk kori belvárosban, a Bazilika mellett él egy szép, gondozott zöldfelületű belső udvarral rendelkező házban. Azért kereste meg az alapítványt, mert egy nagyon különleges fészek van a lépcsőházban: eredetileg a házi rozsdafarkú építette egy sarokba, ahol az ott futó vezetékek megfelelő támaszt nyújtottak. Erre húzott rá egy kis peremet a füsti fecske, vagyis a lehető legkevesebb munkával tett szert otthonra.
A néhány sárgombócon kívül a fecskének már nem sok dolga akadt...

Idén ez a "lakás" üresen maradt, egy pár ugyanabban a lépcsőházban másik fészket rakott, de ez is nagyon furfangosan. Ismét a csövekkel oldották meg, hogy egy szokásos sárfészekhez képest feleannyi építőanyag is elegendő volt.
Oldalról alig látszik az új fészek. A sár felét biztosan megspórolták.

Éva nagyon gondos házigazdája a fecskéknek. A fali hirdetőn elhelyezett egy felhívást, hogy a lakók is megtudják, mekkora érték egy lakott fecskefészek. A fiókák kirepülését mindig figyelemmel kíséri, korábban még lisztkukacot is tett ki, amikor a második fészekalj nevelése belenyúlt a szeptemberbe, idén pedig a legkisebb, tapasztalatlan fiókát helyezte vissza létrára állva a fészekbe. Az első tábla tehát egy igazi fecskebarát lakóhelyét hirdeti!

A program során fecskékkel kapcsolatban bejelentkező fehérváriak közül kiemelném az Árpád fürdő kollektíváját, akik nagyon lelkiismeretesen fenntartották a sárgyűjtőt, Máthé Ferencet és Róth Ferencet. (A lista ezzel nagyjából le is zárul, volt aki a kezdeti lelkesedés után tűnt el, más csak ígérte, hogy körülnéz a lakóhelye környékén, de nem jelentkezett többé. Sajnos ez az alapítvány történetének visszatérő eleme.)

A program 2016-os összegzése (SWOT-analízis)

Erősség: 2016 bebizonyította, hogy Székesfehérváron nem haldokló, vegetáló, végnapjait élő fecskeállomány várja a segítséget. Vannak persze fájdalmasan fecskementes részek is, de az összmennyiség jóval a várt fölött van.

Gyengeség: A helybeliek megszólítása a reméltnél jóval nehezebb. Így félő, hogy a lakossági összefogás helyett az akció ugyanolyan "gerilla-madárvédelem" lesz, mint amit általában csinálunk a gyöngybagoly, kuvik, odúlakó fajok érdekében.

Lehetőség: Székesfehérvár sokkal több fecskét bír el jelenleg, mint amennyi megmaradt. A kaszálórétek, a nagyüzemi állattartás, a lovardák, a viszonylag sok mesterséges tó, a hagyományos, vidékies városrészek, illetve a molnárfecskék fészeképítéséhez alkalmas bérházak ehhez rendelkezésre állnak.

Fenyegetés: Reális jövőbeli veszély a fokozódó rovarirtás az állattartó telepeken, illetve a szúnyogok elleni permetezés. Nem egyértelmű, hogy a panelházak fala a szigetelés után mennyire alkalmas a fecskéknek. A lakótelepi fészkek zöme rücskös burkolatú szigeteletlen épületeken van


Tervek

A tél folyamán szeretném kinyomozni, hogy az öreghegyi Bányató melletti trafóház eresze alá ki lehetne -e tenni műfészkeket. Ez lenne a város első komolyabb fecsketelepítési akciója.
A sárgyűjtőhelyek közül hármat mindenképpen megépítek újra, de az idei tapasztalatok birtokában. A jelöltek: Öreghegy, Árpád fürdő és a vasútállomás környéke. Nagyon fogok ügyelni  gyűjtőhely kopár, növényzetmentes környezetére, mert ez lehetett az idei fő hiba.

Milyen az országos tendencia?
A természetvédők sokáig csak az egyes fecskepárokkal foglalkoztak. Folyt a lakosság agitációja: ne verjék le a fészket, inkább tegyenek ki fecskepelenkát. Közben azonban zajlott az utak leaszfaltozása, a háztáji állattartás visszaszorulása és a rovarirtás, és az ezredfordulón kiderült: baj van, fogynak a fecskék.
A világhálón nagyon sok hozzászólást olvashatunk ebben a témakörben: hova tűntek a villanydrótokon csivitelő, gyülekező fecsketömegek? Minden tavasszal ellátogat egy szakember a rádióba, tévébe és elmondja, mekkora a baj. Valószínűleg már minden internetező magyarhoz eljutott az alábbi matematikai képlet: évente 20 %-kal csökken a magyarországi fecskék száma, tehát 2020-ra ki fognak pusztulni.
A tiszakécskei termálfürdő az egészségügyi hatóságok miatt próbált drótos fecskehárítókat feltenni, de a madarak ügyesek voltak. Így madárbarát megoldás született, amiért csak dícséret illeti őket. Az információért és a fényképekért köszönet kedves barátunknak, Zombori Máriának!

Csakhogy a fecskék rendkívül tanulatlan jószágok, a digitális forradalomból nem sok mindent vettek észre, szakkönyveket nem bújnak, rádiót nem hallgatnak. Ha kevesebb a háziállat, kevesebb az istálló, kevesebb a fészeképítésre alkalmas épület, akkor nyilvánvalóan kevesebb lesz a fecske. De Magyarországon egyhamar nem szűnik meg a gyepgazdálkodás, a legeltetéses állattartás, mindig lesz olyan, aki otthon tyúkot, kecsét tart. Biztató módon nő a lovardák száma, ami egy alacsonyabb szinten és pontszerűen talán pótolhatja a régen általános háztáji tehéntartást. A két fecskefaj nem fog eltűnni! Megritkulhat, lecsökkenthet a teljes, országosan egyébként soha össze nem számolt állomány egy adott szintre, de számomra jelzésértékű, hogy a kelet-magyarországi fecskeállomány erős és stabil, komoly fluktuációra nem hajlamos, tehát a teljes magyar populációt határainkon kívüli veszély egyelőre nem semmisítheti meg. Vannak rendkívül gyenge évek, főleg a nagyon esős 2010 emlékezetes. Az efféle évjáratok nagyon erősen visszavethetik az állományt. Ám ha a fecskepárnak nem kell új fészek építésével bíbelődnie, akkor egy szezonban kirepítenek 8-10 vagy még több fiókát, márpedig így gyorsan helyrebillenthető a helyzet.
Néhány példa arra, hogy a fecske hogyan válhat a mindennapok részévé. Sajnos a logók zöme külföldi, bár a MÁV fecskés mozdonya nagyon jó kezdeményezés.


Fecske a magyar irodalomban

„A fájdalmas költő ferde mosollyal ül, tekintete a távolban felejtkezik. Nyihara és Herceg Judit, a két hisztérika lesunyt fejjel vihog, mint a pajkos iskoláslányok. Hímző Micike feszülten figyel, Békeszerető Irma néni tenyerét a füléhez tartja, hogy ne veszítsen egyetlen szót se. Kamarás Lili úgy tesz, mintha nagyon figyelne, de le-lekoccan a szeme (...) Fejem fölött a fecskefészekben négy csipasz figyeli az előadást, anyjuk percenként becikázik az ajtón, kört ír le fölöttünk, a csipaszok fölemelkednek és kitátják a szájukat, egyikük megkapja a magáét, a mama kihussan. Fecskéink különben már kihízták a fészket, alig férnek bele, maholnap repülni fognak. Ez a második eresztés, az első fészekalja már kirepült, mint ahogy elszállt kéményünkről a gólyacsalád is; együttérzéssel figyeljük a csipaszok növekedését: vajon sikerül –e a költözés utolsó terminusára teljesen elkészülniök?”
(Benedek István: Aranyketrec – Egy elmeosztály élete)

„Leányfalun a verandára beköltöztek a fecskék. Amikor kijöttünk, már itt voltak, meg a fészkük a felső szögletben. De tőlünk megijedtek, napokig kint a villanydróton ültek. Aztán mégis, óvatosan visszaszoktak. (Tavaly és tavalyelőtt ugyanez volt, de akkor elmaradtak. Ezek az ideiek bátrabbak.) Költés, aztán ki is keltek a fiókák. Ez nekem megunhatatlan néznivaló, órákig ülök alattuk és figyelem, ahogy jönnek, etetnek, tátognak a kis fehér csőrök. Körülbelül ez érdekel most legjobban a világon.”
(Karinthy Ferenc: Napló 1974. június 21.)

"...úgy hiányoztak, mintha az esztendőből kimetszettek volna egy évszakot, kertünk elől a látóhatárnak egy szeletét. Rakétaröptük a magasból le, majd vízszintesen az ajtófélfa alatt a pincébe be, egy kanyarral a fészek szélére, bele a csipogásba, a tátott csőrök közé, s máris ki, hajszálra az ajtófélfa alatt, s a két nagy juharfát megkerülve újra a magasba fel: oly színjáték volt, hogy negyedórákig ácsorogtam a pince előtt, be nem telve a suhanás, az elegancia plusz pontosság látványával, a szakszerű munkán érzett elégtétellel."
(Déry Tibor: A napok hordalékai)


(E három személy között érdekes a kapcsolat. Karinthy Ferenc bátyját évtizedeken át ápolta az orvos-író Benedek István, aki az idézett művében a "fájdalmas költő" néven említi Karinthy Gábort. Déry Tibor sokáig Karinthy Ferenc barátja volt, míg Déry emlékiratainak túlságosan személyes elemei miatt össze nem vesztek. A fecske fiókagondozása azonban ugyanannyira lenyűgözte ezt a három nagyon különböző személyiséget...)

2016. szeptember 12., hétfő

Száz éve született Szabó László Vilmos

"Akárhová vesse a sors az embert, tenni kell a dolgunk, változtatnunk, hatnunk, élnünk."
(Karinthy Ferenc: Recordare)

2016. szeptember 13-án ünnepeljük Szabó László Vilmos ciszterci szerzetes, ornitológus, természetvédő és tanár születésének centenáriumát. Ez a kerek évforduló jó alkalom arra, hogy megemlékezzek a huszadik század nagy alakjáról, jelentős részben családom személyes élményei, emlékei alapján.
Szabó László Vilmos a Csákvári-réten. (A fotóért köszönet Viszló Leventének.)

Szabó László maklári (Heves megye) vízimolnár család sarja, akit fiatal korában egyszerre kezdett érdekelni a Természet és Isten szolgálata. 
Kamaszként országos tanulmányi versenyt is nyert. (Forrás: Az Est. 1934. június 7.)

A ciszterci rendbe lépett, rendbeli neve Vilmos lett. Ez okozhat némi félreértést egyeseknek. A világi ismerősei számára ő „Szabó Laci” vagy „Laci bácsi”, a ciszterek „Vilmos atyaként” ismerik (a zirci temetőben is Szabó Vilmos áll az egyszerű sírkövön), dr. Festetics Antal „Szabó Vili” néven beszél róla, a publikációiban a Szabó László Vilmos nevet használta. Akik pedig Nagyivánon tíz éven át egy faluban éltek vele, máig úgy emlegetik: „a Tanár Úr”.
Laci bácsi tizennyolc év híján végigélte a szomorú huszadik századot, a második világháborúban tábori pap is volt, a rendek feloszlatása sok ezer szerzeteshez és apácához hasonlóan óriási csapás volt neki is, derűs lénye azonban átlendítette ezeken. A négy fal között hajnalonta szerzetesként imádkozott, nap közben lelkileg megerősödve végezte a tanítást és a természet vizsgálatát. Tanári pályája Baján indult, majd Zirc és Eger érintésével kerül 1951-ben Fejér megyébe, Velencére. Természetrajz-földrajz szakos tanárként munkája elvileg a természethez kötötte, ám sok szerzetes-tudóshoz hasonlóan az igazi eredményeket szabadidejében vitte véghez. Ebben az időszakban több közleményt írt a Velencei-tó érdekes madárvendégeiről (énekes hattyú,  pehelyréce, sarki partfutó, sárjáró). Turanitz Lajos, a nadapi templom kedves gondnoka mesélte el, hogy a velencei gyerekek nagyon szerették Laci bácsit, ám sok tanártársa a kor szellemének megfelelően gyanakodva figyelte a „klerikális elem” ténykedését. Ennek szomorú példája volt, hogy az iskola egyik kis termében általa berendezett természettudományos kiállítást Laci bácsi távozása után egyszerűen kiszórták az udvarra. Velencéről 1959-ben Csákvárra vitt Laci bácsi útja. Valahol azt olvastam, hogy korábban csak messziről nézegette az „akkor még ismeretlen Vértest”. Talán így volt, talán nem. Én mindenesetre immár tizenhárom éve járom ezt a környéket, de nem tudok úgy legurulni a Velencei-hegység északi lejtőjén, hogy a vértesi dolomitgerinceket megpillantva ne jusson eszembe a fenti mondat.

Tavaszi vizek a Vértes lábánál elterülő Csákvári-réten. Ez a táj örökre összekapcsolódott Szabó László Vilmos nevével.

Ekkoriban került jó barátságba a nála egy nemzedékkel idősebb székesfehérvári tojásgyűjtővel (oológussal), Máté Lászlóval, aki a fészekkeresés számos trükkjét átadta neki.  A tudományosan feldolgozott Máté-féle tojásgyűjteményben sok tétel van, amit Laci bácsi gyűjtött. Hamar kiderült, hogy csodálatos érzéke van a nehezen kutatható madárfajok fészkelésökológiájához, amihez Csákváron minden feltétel adott volt. A világon máig nem képzelhető el olyan vízicsibés vizsgálat vagy publikáció, amely Szabó László Vilmos sok évtizeddel ezelőtti dolgozatait meg tudná kerülni. Ennek a munkának a döntő része a Zámolyi-medencéhez köthető, bár a kis vízicsibével kapcsolatban korábban a Velencei-tavon is szerzett tapasztalatokat. 
Az elsők között ismerte fel a nemegyszer mikroszintű környezeti adottságok (növényzet, felszínmorfológia, élőhelykezelés) és az ott élő madárvilág összefüggéseit. Mivel remekül rajzolt, dolgozataihoz előszeretettel mellékelte a vizsgált terület terepasztalszerű metszetben bemutatott vázlatát, rajta a legjellegzetesebb növényekkel és madarakkal. Ezt a módszert ma már magától értetődőnek vesszük, hatvan évvel ezelőtt azonban izgalmas, új szemléletmódnak számított. Írásai gyönyörű nyelvezetűek; stílusa a néhány évvel idősebb pályatárs, Radetzky Jenő szavaival élve "lírai hangulatú, néha patetikus".
1962 májusában a vértesi Tábor-hegyen Homoki-Nagy István természetfilmes forgatott a parlagi sasok fészke mellett. Forgatási szünetekben Laci bácsi is felment a lessátorba, hogy figyelje a madarak életét és vázlatokat készítsen. Ennek a képnek a címe: "Anyai öröm"

Egy időben foglalkoztatta a doktori cím megszerzése, témául az „inváziós madarakat” választotta. Ezek olyan fajok, amelyek váratlanul, előzmény nélkül jelennek meg nagy számban megszokott elterjedési területüktől távol (batla, talpastyúk, uráli bagoly, pásztormadár, keresztcsőrű, csonttollú). Az anyag végül csak vázlatig jutott. Még szomorúbb, hogy szerette volna egy-egy tanulmányban összegezni a sárszentágotai szikesek, a Velencei-tó és a Velencei-hegység madárvilágával kapcsolatos tudását is. Milyen haszonnal forgatnánk ezeket, ha elkészülnek...
Feltehetően részben a Máté-tojásgyűjtemény bővítése céljából utazott el a Hortobágyra 1959-ben. Éjjel érkezett a kunmadarasi vasútállomásra, ahonnan gyalog indult a Hajtó-úton kelet felé, így a végtelen Kunmadarasi-puszta szélén érte a reggel. A korábban sosem látott kép lenyűgözte, egy ott legeltető pásztortól meg is kérdezte: "Tessék mondani, ez a gyönyörű puszta már a Hortobágy?". Ezt a barátságtalan kun nyomban kikérte magának, mondván hogy "Ez a madarasi Rít!" Az első látogatást még nagyon sok hasonló követte: ennek az időszaknak a gyermeke a "Fészkelő madártársulások vizsgálata a kunmadarasi szikeseken" című tanulmány. 1968-ban a már említett Festetics Antal megszervezte azt a nemzetközi akciót, amelyben külföldi tudósok hívják fel a Magyar Népköztársaság kormányának figyelmét a Hortobágy védelmére. Az első nemzeti parkunk több éves előkészítő munkájában Laci bácsi oroszlánrészt vállalt. 1970-ben vált nyilvánvalóvá, hogy a Csákvárról ingázás nem megoldható. Tanári állását, sőt mint kiderült, a pedagógusi pályát is feladta hát és Nagyivánra költözött.
Az annyira imádott Kunmadarasi-puszta...

A természetvédelem hősi időszaka ez: a maroknyi hivatásos természetvédővel szemben ott álltak a pártfunkcionáriusokkal vadászatokon és az azokat követő ivászatokon jó kapcsolatot kialakító ellenséges tsz-elnökök, az értetlen helyi lakosság és a brezsnyevi hidegháború jegyében gőzerővel folyó szovjet gyakorlatozás a légilőtéren. Így született meg 1973-ban a Hortobágyi Nemzeti Park. Felmerült a gondolat, hogy Laci bácsi akár az első igazgató is lehetne (erre bizonyíték, hogy a Búvár folyóiratban a nemzeti parkról megjelent első cikk fényképei alatt Szabó László neve és HNP-igazgató titulus szerepel...), végül felügyelő lett. Túl a nyilvánvaló politikai ellenszelen (hogy lehetne állami vezető egy pap?!) más miatt sem lett volna ez szerencsés. Laci bácsi naivitása, kevés gyakorlati érzéke éles ellentétben állt a dörzsölt, sok vízben megfürdött tsz- és állami gazdasági elnökök ravaszságával, esetenként rosszindulatával. Az ő igazi területe nem a gyakorlati megvalósítás volt, hanem az eszmei, szakmai alapok kidolgozása.
Legnagyobb itteni eredménye a csíkosfejű nádiposzáta költőállományának felfedezése (ez a szigetpopuláció egészen a közelmúltig élt a hortobágyi szikes mocsárréteken), illetve a feketeszárnyú székicsér és a kucsmás billegető első hortobágyi fészkelésének bizonyítása. Tovább vizsgálta a vízicsibéket, az érdeklődéssel figyelt pusztai fajok közül az ugartyúkkal kapcsolatos ismereteit dolgozta fel tanulmányban. (A túzok, a havasi lile és a halastavak madárvilágának összefoglalása csak terv maradt.)
Laci bácsi a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületnek is alapító tagja. Az 1974-es alakuló ülésen készült képen a második sor jobb szélen ül (szemüvegben), mellette a hortobágyi "csapat": jobbról balra dr. Radó András (állatorvos és műkedvelő vadász-madarász), Salamon Ferenc (a nemzeti park akkori igazgatója), dr. Aradi Csaba (a nemzeti park későbbi igazgatója) és Fintha István (a nemzeti park alapítója, haláláig munkatársa). (Forrás: a Madártávlat 25 éves különszáma)

Volt olyan megérzése, melyeket sok évtizeddel később, halála után értettünk meg. A Kunmadarasi-puszta gyakori koratavaszi növénye a sziki tyúktaréj. Laci bácsinak feltűnt, hogy van néhány kis laponyag, ahol a tyúktaréjok mások. Töprengve, hangosan gondolkodva mondogatta: „Olyan furcsák ezek a Gageák, mintha bohemica lenne, pedig az nem lehet...” A Gagea bohemica a cseh tyúktaréj, melyet Laci bácsi a vértesi sziklagyepekről ismert; az azonban csak a huszonegyedik század elején derült ki, hogy azok a bizonyos furcsa hortobágyi növények a pusztai tyúktaréj (Gagea szovitsii) egyedei.
Balról a cseh-, jobbról a pusztai tyúktaréj. 

Nem véletlen, hogy a nagyivániak Tanár Úrnak hívták az akkor már testestől-lelkestől a természetvédelemben dolgozó Szabó Lászlót, hiszen az oktatást, a nevelést, vagy ahogy ma mondanánk, szemléletformálást a katedra elhagyása után sem hagyta abba. Nagyon sok diákcsoportot fogadott, a tanárokkal pedig tartotta a kapcsolatot. Ennek köszönhetően sok helyre meghívták, hogy tartson előadást. Itt volt nagy segítségére a fényképezés, hiszen így a látványt is közvetíteni tudta a hallgatóságnak. Laci bácsi a 70-es években a kornak megfelelően üveges diákat használt, amik rendkívül nehezek. Ha valahova meghívták előadást tartani, egy sporttáskába bepakolta a diatárakat (kedvelte a hosszú előadásokat...) és a szintén súlyos vetítőgépet, majd a táska két füle közé még egy vetítővásznat is odafogott és jöhetett a hosszú buszozás, vonatozás. Ezt a teljesítményt különösen ma, a parányi laptopok, pihekönnyű projektorok, gyors tömegközlekedés korában kell kihangsúlyozni. 
Készülnek a fényképek a sztyeppréten... (A fotóért köszönet Viszló Leventének.)

Előadásmódja tipikusan „magyarázó” volt, mondatait zömmel a „lényegében”, a „voltaképpen” és az „alapjában véve” szavakkal vezette be. A sajnos már csak halála után megjelent „A Csákvári-rét rejtélyes madarai” című kötet címlapja pedig az egyik legjellegzetesebb kézmozdulatát örökítette meg, ahogyan szétnyitott ujjakkal, lefelé tartott tenyérrel, némi miszticizmussal talán azt mondhatnánk, „áldást osztóan” mesél:

Családi krónikává bővül a történet. Édesapám 1974-ben, egyetemistaként találkozott először Laci bácsival. 1976 nyarán, friss diplomásként nagyon hirtelen jött a lehetőség, hogy pár napon belül el kell költöznie Debrecenből Nagyivánra és Laci bácsi munkatársaként dolgozni a nemzeti parknál. 1980-ig, Laci bácsi Bükkbe költözéséig tartott a munkakapcsolat. Ebben az időszakban történt a nagyiváni szolgálati lakások megépülése, a tájház berendezése, majd a szüleim házasságkötése. Laci bácsi nászajándéka egy kerek fémdoboz volt, rajta egy mesebeli városka néhány báblakójának képe. Azzal adta át, hogy ez most üres, de meg kell tölteni szeretettel.


Laci bácsi és Kovács Gábor a Nagyiváni-pusztán 1977 tavaszán...

...és a nagyiváni szolgálati lakás előtt 1996 nyarán.

Laci bácsi életmódja puritán, de korántsem aszketikus volt. Szeretett elutazni hegyet mászni, fiatalabb korában síelt, járt az Alpokban, a Tátrában, sőt később az Egyesült Államokban is. Egyszer nem akart a hídhoz kerülni vagy halászok csónakjára várni, ezért távcsövét magasra kitartva átúszta a Hortobágy folyót. Többször aludt a pusztán, például pásztortanyán, leskunyhóban, illetve egy ízben a nádudvari határban levő Szabolcs-halmon. Utóbbi élmény hatására mondogatta, hogy a legtöbb szúnyog nem a mocsárban, hanem a löszgyepen él. 
A hortobágyi évek terméke a „pusztai gyógyital” nevű ágyas pálinka (csípős nyelvű nemzeti parki kollégái csupán „a szik kínja” néven emlegették), melybe a szikes puszta minden jellegzetes gyógynövényét beletette (csombormenta, kamilla, cickafark, sziki üröm, kisezerjófű, akácvirág, bárányparéj...) A sűrű, zöldes folyadékot aztán apró cserépkupicákban kínálgatta. Nem voltak nagy igényei, de szerette a különös ételeket (tejbegríz rummal, vörösborral felöntött piros ribizli). Családunkban legendás, gázon felejtett ételekkel kapcsolatban ezerszer felelevenített történet, hogy Laci bácsi feltette a tűzhelyre a tojást és „kiment a Csukásba”. Ez egy több órás utat jelent a Kunkápolnási-mocsár egyik ágához; a sűrűn füstölő valamire pótnagymamám, a gondnok Etuska néni bukkant rá...  
A Csukás legszebb része a Kerek-tisztás. Ez a kép 1988-ban készült, amikor Laci bácsi meglátogatta a kanalasgémek telepét.

Jó kapcsolatot ápolt a pásztorokkal, hivatalos volt például névnapokra. Apu a faluszéli szolgálati lakás tornácáról figyelte, hogy a nyáresti sötétben Laci bácsi a néhány arasz szélességű kerékpáros ösvényről újra és újra letérve bele-belehajt a zsombékos mocsárba. Kiderült, hogy a birkapörkölt mellé felszolgált itókák hatására a napszemüveget magán felejtette. Máskor azért a pásztorok morogtak rá: néha a szürke gulyában volt olyan tehén, amelyik engedte magát fejni. A kútba leengedett tejet a déli melegben Laci bácsi rendszeresen megdézsmálta. A másik örökéletű történet a jellegzetes pusztai ételhez, az öreglebbencshez kapcsolódik. (A Dél-Hortobágyon a slambucnak nincs hagyománya, itt a sokkal rövidebb idő alatt elkészülő öreglebbencs vagy galaburgyi a népszerű.) A gulyások észrevették, hogy Laci bácsi hogy, hogy nem, valahogy mindig ebédidőben bukkan fel, így aztán „muszáj” meghívni. Fekete József gulyás a közeli csőszház tanyásához, Teleki Tibi bácsihoz fordult tanácsért, aki egy méregerős fűszerpaprikát adott, hogy azzal „mérgelje fel” a lebbencset. A végkifejlet: „Tibi bátyám, igaza volt. Úgy fútt az öreg, mint a vadmacska. Mi se tudtuk megenni, odaadtuk a kutyáknak, de azok is csak úgy nézték.” (A szereplők egyike sem él már, a legidősebb Laci bácsi ment el legutoljára...)
A pusztát nem csupán gyalogosan, kerékpárral vagy más által vezetett autóval járta. A 70-es évek elején szerzett egy motorbiciklit (persze jogosítvány nélkül), ám ezeknek a kirándulásoknak egy emlékezetes eset vetett véget. Nagy Albert nagyiváni gátőr a rábízott gátszakaszt rettentő precizitással őrizte. Így történt, hogy amíg Laci bácsi a pusztán kalandozott, Albert jobbnak látta lezárni a gát sorompóját. Az esti sötétben aztán a gondtalan motorozás egy óriási csattanás után rövid repüléssel zárult. Laci bácsi az esetet nem akarta nagydobra verni, ezért kollégájának, a motorszerelésben járatos Teleki Sándornak (a fent említett Teleki Tibor fia) csak annyit mondott: „Sándor, nézze már meg, valami gond van a világítással...” Sándor aztán mindenkinek elmesélte, hogy „..volt bizony: a lámpa bele volt nyomódva a benzintankba.”

Ezen a gáton történt az emlékezetes motoros kaland is... Laci bácsi immár kerékpárral a Sároséri-főcsatorna mellett 1977-ben.

Jómagam 1982 végén születtem, Laci bácsi akkor már a frissen megalakult Bükki Nemzeti Parki állását követően nyugdíjas éveit töltötte Egerben, járta a szülőföldjének számító Bükköt, a Bélkő környékét, az Eger melletti Szent Eged hegyet. A rendszerváltás után az újjáalakuló magyar ciszterci rend tagjaként költözött utolsó lakhelyére, Zircre. Egy-egy őszi darubehúzás vagy a havasi lilék kedvéért azért még ellátogatott a Hortobágyra, megnézte a tájházat, beírt a vendégkönyvbe. Egy ilyen alkalommal készült ez a fénykép, ahol Laci bácsi és öccse, Szabó János között kiskamaszként én is ott állok a pusztán:

Az 1990-es évek első felében még komoly szakmai feladatokat is vállalt. Részt vett a Vértesről és Zámolyi-medencéről szóló Egy cseppnyi Magyarország... című monográfia írásában, több könyvben fényképei jelentek meg. Például a feketeszárnyú székicsérről:
Laci bácsi bizonyító fotója a feketeszárnyú székicsér (Glareola nordmanni) kunmadarasi-pusztai költéséről (1973). Érdemes megfigyelni a hosszú lábakat és a meredek, pingvinszerű tartást.

Édesanyám a nagyiváni iskola számára sok éven át rengeteg kirándulást szervezett és vezetett. Egy ilyen alkalommal Zircen is jártunk, ahol természetesen Laci bácsi mutatta be az apátságot. Láthatóan boldogan fogadta egykori kedves lakóhelye diákjait. Amikor a templomban az egyik lábával követ tartó őrdaru jelképét magyarázta, minden pátosz nélkül mesélte, hogy a daru ha elalszik, rápottyantja a követ a lábujjára és azonnal felébred. Ezen ő maga is elnevette magát. A méltóságteljes, barokk pompájú templombelső és az évszázados jelképben a humort meglátó szerzetes közötti látszólagos ellentétet feloldotta Laci bácsi derűs lénye.
A Magyar Televízió is Zircen készített róla portrét az "Emberek a Természetben" kisfilmsorozatba. Laci bácsi szerzetesi ruhában és kucsmában sétál a hóborította erdőben, aztán egyszer lehajol és valamit csinál az ujjaival a hóban. A kamera ráközelített: a téltemető (Eranthis hyemalis) virágait szabadítgatta ki a hóból. A már említett pótnagymamám, a nagyiváni tájháznál másfél évtizedig gondnokoskodó Komlósi Józsefné Etuska néni nálunk nézte meg ezt a műsort videón. Ennél a résznél azonnal mondta, hogy Laci bácsi Nagyivánon is pontosan ezt csinálta, ha valamilyen késői hóesés belepte a tavaszi virágokat.
A csákvári Haraszt-hegyen 1996. szeptember 14-én.

1996-ban ünnepelte 80. születésnapját, nem is akárhogyan. A Csákváron szervezett köszöntésre megérkezett a szakmabeli ismerőseinek "krémje": a nemzeti park alapításában kolléga Győry Jenő, az országos természetvédelmet sokáig irányító Rakonczay Zoltán, a Magyarország madarait bemutató kézikönyveket szerkesztő Haraszthy László, a bükki kolléga Szitta Tamás, a hortobágyi kolléga, édesapám, dr. Kovács Gábor, illetve a házigazda, egykori tanítvány, természetvédelmi elgondolásait a Zámolyi-medencében megvalósító Viszló Levente. (Egy csoportkép a Madártávlat 1999/3. számában látható Viszló Levente Laci bácsi - Vilmos atya című cikkében.)
A születésnapi összejövetel egy kirándulással kezdődött a Vértesben. Laci bácsi mellett Szitta Tamás és Győry Jenő.


A nagy meglepetés egy igazi helyi madárfajt, a parlagi sast ábrázoló torta volt.


A tortát tartó Laci bácsit Rakonczay Zoltán, a magyar természetvédelem legendás vezetője köszönti. A háttérben Szitta Tamás azt a születésnapra készített kis spirálozott füzetet lapozgatja, amely Laci bácsi vázlatrajzait, többek között a fentebb bemutatott "Anyai öröm" című képet is tartalmazza.

A Hortobágyon 1997 novemberében járt utoljára, az őszi darumozgalmat a hajdúszoboszlói határban, Angyalházán, a Széles-laponyagról nézte.
Laci bácsi először az 1980-as években tapasztalta, hogy gond van a szívével, 80. születésnapja környékén is voltak szédülései. 1998-ban kezdett komolyan gyengülni. Az érdi Regina Mundi ciszterci női apátságba ment el gyógyulni, de végül ott veszítette el az eszméletét június végén. A halála június 29-én következett be Zircen. Sírja is ott van, a Borzavári úti temetőben levő ciszter sírkertben. Temetésén egykori bajai tanítványa, a világ egyik legjelentősebb tolltetű-specialistája, dr. Rékási József búcsúztatta. (A beszéd az Aquila évkönyv 103-104. évfolyamában jelent meg.)
2004-ben egy másik egykori tanítvány és rendtárs, Mozsgai József Tádé jelentetett meg egy kis füzetet magánkiadásban "Szabó László Vilmos OCist - A Természet tudós misztikusa" címmel. Ebben találjuk az érdi nővérek visszaemlékezéseit Laci bácsi utolsó óráiról, amit nehéz könnyek nélkül olvasni: "Elszállítása előtt infúziót kapott, felfrissült. Még sokat beszélt a nagy földgolyó sok-sok szépségéről, s hogy azt szeretni kell, nem bökdösni, hanem simogatni... Emil atya fogta a kezét, bátorította és titkon búcsúztatta. A mentősök a tolókocsiba ültették. (...) Vilmos atya kihegyesedett, megnyúlt arca merev szemmel nézett ránk és ellentmondást nem tűrő hangon mondta: De a verebek mindig csiripelnek... A mentősök összenéztek, de ő még kétszer megismételte..."
Emlékét a Pro Vértes Közalapítvány igyekszik ápolni, ennek keretében készült el az az oltárkép, amely a Csákvári-réten ábrázolja Laci bácsit, körbevéve kedves madaraival. A festmény jelenleg a csákvári Geszner-házban látható. A 2004-ben megjelent A Hortobágy madárvilága című kézikönyvet a szerzők többek között Laci bácsi emlékének ajánlották.
Lelkes István festménye. A múltat a túzok, a nagy póling és a kövirigó, a jelent a parlagi sas, a kerecsensólyom és a törpevízicsibe jelképezi. 

A sok száz előadásának hallgatói, a sok ezer tanítvány, a rendtársak, a kollégák mind-mind őriznek róla emlékeket. Én, aki olyan fájdalmasan kevésszer találkoztam vele, és csupán az utolsó alkalommal beszélgettünk (akkor is némileg zavarban voltam), mit tanultam tőle? Talán az életútja a legtanulságosabb. Aki kezdetben madártojásokat gyűjt, abból később lehet harcos természetvédő. A Bükk lábaitól kiindulva hány állomás vezetett Zircig? És mindenütt alkotott, mindenütt teremtett: munkáját folytató tanítványok, kutatások, gyönyörű cikkek jelzik ezt a nem mindennapi pályát. Nagyon fontos, hogy a mai túlpörgött világban legyen idő, legyen mód néha kicsit megállni, lehajolni, vagy ahogy Laci bácsi mondogatta, alázattal letérdelni egy virághoz, elgyönyörködni egy hajnalban, a távoli harangszóban, a felhők játékában és csendben hallgatni a Természetet. A Hortobágyon ugyanúgy ott érzem a szellemét, mint új lakóhelyemen, ahol a Velencei-tó nádrengetege, a vértesi lejtők karsztbokorerdei, a haraszt-hegyi kilátás, a Pátkai-víztározó rétjén kiáltozó törpevízicsibe, a sárszentágotai gulipánok újra és újra felidézik örökségét.
Szabó László Vilmos
(Maklár, 1916. szeptember 13. - Zirc, 1998. június 29. )

2016. augusztus 21., vasárnap

Székesfehérvár nappali lepkéi

Pallos Zsuzsanna aranysakálos tanulmánya után egy újabb értékes anyagot közlünk. Hudák Tamás természetfotós 2015-ben hívta fel az alapítvány figyelmét néhány izgalmas, védett lepkékben gazdag fehérvári területre. Azóta gőzerővel folynak az általa akkor említett maroshegyi rétek védelmének előkészületei, voltunk közös bejáráson a Móri-árokban, zajlik a levelezés lepkék határozásával kapcsolatban, tehát igazán pezsgő szakmai kapcsolat alakult ki. Egy terület felmérésekor a madarak és a növények mellett a lepkéket is számba tudjuk venni, hiszen van kitől segítséget kérnünk. Tamás eredetileg fehérvári, itt kezdett lepkékkel foglalkozni, így budapesti lakosként is folyamatosan bővíti a város határain belüli területek fajlistáját. Ennek a több éves kutatómunkának a gyümölcse az alábbi anyag, melynek örömmel adunk helyet honlapunkon.
Kovács Gergely Károly


Hudák Tamás:
Nappali lepkék Székesfehérváron

Székesfehérvár lepkefaunájáról régebben nagyon keveset tudtunk. A már korábban védetté nyilvánított Sóstó és Homokbánya Természetvédelmi Területen kívül az utóbbi években több terület, mint például az Aszal-völgy és környéke, illetve a Máriamajori-erdő is helyi védettségi státuszt kapott, mely ráirányította a figyelmet a környék lepkefaunájának kutatására. A következőkben a nappali lepkefauna feltárásában elért eddigi eredményeket szeretnénk bemutatni.

1., Az Aszal-völgy, Rácvölgy és Máriamajori-erdő

Az Aszal-völgy és a Rácvölgy várostól északra található botanikai értékekben gazdag löszvölgyek. Leginkább a száraz gyepekre jellemző fajok találhatók meg bennük. 
Az Aszal-völgy északi vége galagonyavirágzáskor, a háttérben a Rácvölgy húzódik.

Legnagyobb kincsük a védett dolomit kéneslepke (Colias chrysotheme) gazdag populációja.  A lepke áprilistól novemberig négy nemzedékben repül, keleti elterjedésű, igazi sztyepp faj, mely sebesen repked a nyílt területek felett. A környéken több lelőhelye van a Keleti-Bakonyban, igen ritkán de előfordul a Vértesben, ugyanakkor a Belsőbáránd melletti löszdombokon szép számmal található. A rokon sáfránylepkétől (Colias croceus) nem mindig könnyű megkülönböztetni, valamivel halványabb színű, hegyesebb szárnyformája és az elülső szárnyon található folt alakja segít leginkább. 
Balra sáfránylepke, jobbra dolomit kéneslepke.

A két völgyben megtalálhatjuk a jelenleg hazánkban előforduló összes kéneslepkét, úgy mint a keleti vagy csángó- (Colias erate), a déli- (Colias alfacariensisés a fakó kéneslepkét (Colias hyale). A gyepekben gyakori fehérlepke a rezedalepke (Pontia edusa). Csak a Rácvölgyben fordul elő a gyönyörű mintázatú, április-májusban repülő farkasalmalepke (Zerynthia polyxena), melynek a város területén jelenleg három, két közepes és egy nagyobb előfordulását ismerjük. Fehérvár távolabbi környékén lokális faj, a Mezőföldön és a Vértesben többfelé megtalálható, a Velencei-hegységben és a Keleti-Bakonyban ritka. Védett, Natura 2000 jelölőfaj:

Említésre méltó fajok még a Mezőföldről máshonnan nem ismert, eddig mindössze egy példányban észlelt barna gyöngyházlepke (Brenthis hecate), az utóbbi időben csak az Aszal-völgyben megtalált zöldfonákú lepke (Callophrys rubi) és a Fehérváron ritkának számító réti tarkalepke (Melitaea cinxia):

A Rácvölgy északi, sűrűbb növényzetű szakaszán megjelennek a bokros-erdős területekre jellemző fajok, úgy mint a pókhálóslepke (Araschnia levana), az atalanta lepke (Vanessa atalanta), a nappali pávaszem (Nymphalis io), a c-betűs lepke (Polygonia c-album), a nagy gyöngyházlepke (Argynnis paphia), a citromlepke (Gonepteryx rhamni) és a hajnalpírlepke (Antocharis cardamines). Az első és utolsó fajt kivéve mind védettek, bár gyakori fajok, védettségüket látványos megjelenésük indokolja. 
Nagy gyöngyházlepke.

Az Aszal-völgy és a Rácvölgy találkozásánál egy fűzfaerdőt találunk. Közelében láthatjuk a kis színjátszólepke (Apatura ilia) példányait, melynek hernyója fűzön él. A nedves gyepekre jellemző nagy tűzlepke (Lycaena dispar) is felbukkanhat errefelé.
A Máriamajori-erdő a Rácvölgytől északra található. Egyes részeit igen jó állapotú, zárt lösztölgyes borítja. A legtöbb lepke azonban a naposabb erdőszegélyen és az erdőn átvezető félárnyékos földút közelében tartózkodik. Az erdőben tömeges a nagy gyöngyházlepke, de megtaláltuk a rokon zöldes gyöngyházlepkét (Argynnis pandora) is. Gyakori fajok a fent már említett pókhálós, c-betűs, citrom, atalanta lepkék és a nappali pávaszem. Az előbbi fajokkal együtt repül a bogáncslepke (Vanessa cardui), mely minden tavasszal délről vándorol hazánkba és egyes években, mint például 2009-ben nagy tömegben fordul elő, ezzel szemben máskor csak egy-két példányt láthatunk.  Az erdő belsejében sikerült megfigyelni a kis színjátszólepke néhány példányát is.

2., A Császár-víz völgye

A Császár-víz patak Székesfehérvártól keletre fekszik. A Pátkai-víztározótól délre található szakasz tartozik a városhoz és az innen Kisfaludig tartó szakasz alkotja a vizsgált területet. Környéke igen változatos, északi része erdős terület, helyenként magaskórós, gyalogbodzás növényzettel, ettől délre gyönyörű kaszálórétet találunk, Csalapuszta és Kisfalud között pedig füzesek, kaszálórétek, legelők és zártabb erdős részek váltogatják egymást. Ennek megfelelően jelenleg ez a város leggazdagabb lepkefaunával rendelkező területe.

A víztározó környékén a völgy két kisebb magaslat között halad át. A nyugatabbra emelkedő Jézus-hegyen löszgyepeket és felhagyott gyümölcsöket találunk. Itt is megtaláltuk a farkasalmalepkét, rajta kívül ritkább, védett fajok még a kökény farkincásboglárka (Satyrium spini) és a kis tűzlepke (Lycaena thersamon). A száraz gyepek jellemző fajai fordulnak elő leginkább, úgy mint az égszínű boglárka (Polyommatus bellargus), az ezüstkék boglárka (Polyommatus coridon), a csillogó boglárka (Plebeius argyrogonomon), a szalagos szerecsenboglárka (Aricia agestis), a kardoslepke (Iphiclides podalirius), a rezedalepke, a sáfránylepke, a déli kéneslepke vagy az errefelé tömeges sakktáblalepke (Melanargia galathea).
A másik, a pataktól keletre található magaslat a Malom-hegy. Északi részét tölgyerdő borítja, déli lejtője száraz, de eléggé gyomos gyep. A dombon és a Császár-víz völgyének hozzá közel eső szakaszán megtaláltuk a kis apollólepkét (Parnassius mnemosyne), a tölgyesben pedig többek között a szürkeöves szemeslepke (Hipparchia fagi) és a fehéröves szemeslepke (Brintesia circe) él.
A völgy északi részén a patak mentén gazdag növényzetű, gyalogbodzás, szedres erdőszegélyéket láthatunk, ahol több védett faj élőhelye található. A málna gyöngyházlepke (Brenthis daphne) Fehérváron igen lokális, csak két ponton került elő eddig mindig szederbokrok környékén:

A w-betűs- (Satyrium w-album) és a szilva-farkincásboglárka (Satyrium pruni) példányai a gyalogbodza virágain figyelhetők meg leginkább.  
Balra a kökény-, jobbra a szilva farkincásboglárka.

A völgy erdős szakaszain több ponton is előfordulnak a már említett gyakori, de védett fajok: a nagy gyöngyházlepke, a c-betűs-, citrom-, atalanta lepke és a nappali pávaszem. A Malom-hegy szárazabb, gyomos rétjein a bogáncslepkét, a barna- (Lycaena tityrus) és a közönséges tűzlepkét (Lycaena phlaeas) figyelhetjük meg.
Atalanta lepke.

Dél felé haladva egy igen jó állapotú, nedves kaszálórétre érünk. Néhány tő őszi vérfű is megtalálható rajta, mely a védett vérfű hangyaboglárka (Maculinea teleius) tápnövénye. E fajnak a város nyugati oldalán sokkal nagyobb populációi élnek, a Császár-víz völgyében csak néhány példányát figyelték eddig meg.  A kaszálórét jellemző fajai a nagy tarkalepke (Melitaea phoebe) és a kis gyöngyházlepke (Boloria dia), de előkerült innen a fecskefarkúlepke (Papilio machaon), valamint a Fehérváron ritka kockáslepke (Hamearis lucina).
Csalapusztától délre a füzesek és a régi Székesfehérvár-Bicske vasúti sínek környékén gyakori a kis színjátszólepkeLeginkább a nedves talajon szívogatva, vagy a fűzfák levelén ülve figyelhető meg. Székesfehérváron kétnemzedékes, június elejétől júliusig, majd július végétől augusztus végéig repül. Nedves nyarakon (2014, 2016) jóval több példánya látható. Két színváltozata közül a vörös alapszínű jóval gyakoribb...
...de a másik, sötétbarna változatot is észleltük már:

A talajon gyakran láthatjuk vele együtt a csőröslepkét (Libythea celtis), amely az elmúlt húsz évben vált a környéken rendszeresen előforduló fajjá, valamint az itt ritkán előforduló nagy rókalepkét is.
Kisfalud közelében újabb domb szegélyezi a völgyet, a Murvás-hegy. Tetején fiatal tölgyes nő, meredek keleti oldalát igen száraz gyep borítja. Ennek megfelelően itt melegkedvelő lepkékkel találkozhatunk: ilyen például a védett barna szemeslepke (Hipparchia semele), a közönséges szemeslepke (Arethusana arethusa), a fehéröves szénalepke (Coenonympha arcania)...


...a fekete szemeslepke (Minois dryas), a kardoslepke, a barna- és a közönséges tűzlepke, de ezen a környéken két alkalommal is sikerült megfigyelni a Fehérváron napjainkban igen ritkán előforduló galagonyalepkét (Aporia crataegi):


3., A Csalai-erdő

Pákozdtól északra, Csalapusztától keletre a Velencei-hegység északi lejtőjén találjuk a Csalai-erdőt. Túlnyomó része sajnos természetvédelmi szempontból teljesen értéktelen akácos, ugyanakkor a Kovács-berke nevű részen nagyobb kiterjedésű tölgyes foltok is megmaradtak, melynek és a nyáron dús növényzetnek köszönhetően gazdag lepkefauna alakult ki.

Csak erről a területről sikerült kimutatni a védett tölgy-farkincásboglárkát (Satyrium ilicis), rajta kívül közeli rokona, a szilva-farkincásboglárka is megtalálható ezen az élőhelyen. 
Tölgy-farkincásboglárka.

Tömeges a barna tűzlepke, a fehéröves szénalepke, a közönséges gyöngyházlepke (Argynnis lathonia) és itt találjuk a védett kis apollólepke másik, igazán erőteljes népességét. A pillangófélékhez tartozó nagytermetű, fehér színű faj a Velencei-hegységben elterjedt, a Mezőföldön ugyanakkor jelenlegi ismereteink szerint csak Vajta közelében él. Április végén, május elején indul rajzása és egészen júniusig látható. Hernyója keltike fajokon táplálkozik. A farkasalmalepkéhez hasonlóan védett, Natura 2000 jelölőfaj:

A Kovács-berke területén mind tavasszal, mind nyár elején megfigyeltük a nagy rókalepke repülését. A faj a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes években igen ritka volt, Fehérváron 2010 körül észleltük újra, azóta több lelőhelyen is megtaláltuk. A frissen kelt példányok júniusban rövid ideig aktívak, aztán elrejtőznek és majd a következő tavasszal jelennek meg, amikor jóval nagyobb példányszámban láthatók és csak ekkor párosodnak:

Júniusban a nagy rókalepkén kívül szép számmal repült a csőröslepke, a pókhálóslepke, az atalanta lepke és a bogáncslepke. A szederbokrokon itt is megtaláltuk a málna gyöngyházlepkét és a jóval gyakoribb nagy gyöngyházlepkét, valamint 2016-ban egy-egy példány galagonyalepke és kockáslepke is előkerült.
A szemeslepkék közül említésre méltó a barna-...

...a szürkeöves-... 

...és a fehéröves szemeslepke együttes előfordulása.

Egyelőre nem sikerült kimutatni, de az élőhelyt látva jó esély van a tölgyfa-csücsköslepke (Zephyrus quercus) itteni megtalálására.

4., A Csúcsos-hegy és a környező rétek

A Csúcsos-hegy a rajta levő Aranybulla-emlékművel a város egyik legismertebb kirándulóhelye. Korábban természetes száraz gyep borította, ma már egyre inkább parkosított területté válik ültetett növényzettel. Környékén akácost, murvabányákat és száraz gyepeket találunk.
A hegytetőn régen is gyakori volt és még napjainkban is az a fecskefarkúlepke...
...melynek dombtetőző példányai együtt kergetőznek az itt szintén rendszeresen előforduló kardoslepkével:

A nyolcvanas években városszerte gyakori kis rókalepke (Nymphalis urticae) ugyanakkor ismeretlen okból eltűnt, 1999 óta nem kerül elő, bár újbóli felbukkanása nem valószínűtlen. A hegytetőn gyakran láthatjuk a bogáncs- és az atalanta lepkét, valamint a vörös szemeslepkét (Lasiommata megera). A hegyoldal és a környező gyepek gyakori lepkéi a közönséges szemeslepke, a rezedalepke és a szalagos szerecsenboglárka. A kilencvenes évek végén bukkant fel a Csúcsos-hegyen és környékén a keleti vagy csángó kéneslepke, éveken keresztül gyakori faj volt, azonban az elmúlt időszakban kissé megritkult:

A Csúcsos-hegy mögötti száraz gyepeken 2015-ben észleltük a barna szemeslepkét. A dolomit kéneslepkének is van itt régebbi megfigyelési adata, míg a hasonló sáfránylepke ma is biztosan megtalálható.

5., A Sóstó és Homokbánya TT

Székesfehérvár déli részén, a város által körbezárva találjuk az egymással egybefüggő, délen országos, északon helyi védelmet élvező élőhelyegyüttest. A Sóstó madarai és orchideái jóval híresebbek lepkéinél, ennek ellenére Banizs Károly Sóstóról írt könyvében több értékes lepkefajt sorol fel a területről. Közülük is kiemelhető a kis apollólepke, amely nem gyakori és nem is minden évben megfigyelhető lepkefaja a Sóstónak. A város keleti határában és a Velencei-hegységben többfelé megtalálhatjuk, azonban a Mezőföld síkságán nagyon ritka. Sajnos a közelmúlt bejárásai során nem került elő, hasonlóan a szintén a könyvben említett nagy tűzlepkéhez.

A Sóstó lepkefaunájában a melegkedvelő és száraz élőhelyeket benépesítő fajok dominálnak. Ilyen például az égszínű- és az ezüstkék boglárka... 
Ezüstkék boglárka kitárt és összecsukott szárnyakkal.

...a fehéröves-, a közönséges-, a fekete- és a vörös szemeslepke, a rezedalepke és a sakktáblalepke. Néhány, Székesfehérváron ritkább fajt is találhatunk errefelé, ilyen az ezenkívül csak a Jézus-hegyen megtalált kökény-farkincásboglárka, valamint a 2012-ben egy példányban észlelt nagyszemes boglárka (Glaucopsyche alexis):

Az erdős-bokros részek jellegzetes lepkéi a közönséges ökörszemlepke (Aphantopus hyperanthus), az erdei szemeslepke (Pararge aegeria) és a bengeboglárka (Celastrina argiolus). A nagytermetű tarkalepkék itt is megvannak, hasonlóan a Sóstón inkább erdőben élő zöldes gyöngyházlepkéhez. Utóbbi faj a 2010-es évek előtt egyáltalán nem volt észlelhető a városban és környékén, ma viszont több ponton is rendszeresen megfigyelhetjük. Igen hosszú életű, május végén jelenik meg és egészen októberig repül. Déli elterjedésű, évenként fluktuáló (ingadozó gyakoriságú), nagytermetű, látványos lepkefajunk:

A kilencvenes évek végén egy alkalommal kora tavasszal a rendkívül dekoratív és ritka gyászlepke (Nymphalis antiopa) is megjelent a Sóstó melletti erdőben. Előkerülésére ma már csak nagyon minimális esély van, mivel napjaink enyhébb telei nem kedvezőek a faj számára, amely így még inkább megritkult és az Északi Középhegység, valamint az Alpokalja néhány hegyvidéki területére szorult vissza. A kilencvenes években a hideg teleket követően még jóval gyakoribb volt, időnként a Velencei-hegységben is feltűnt. A nagy rókalepkéhez hasonlóan szintén leginkább tavasszal, áttelelést követően láthatjuk.

6., Az Alsóvárosi-rétek, a Sárpentelei-erdő és a Palotavárosi tavak környéke

Székesfehérvárt nyugatról a Sárrét határolja. A nedves, lápos rétek Maroshegytől északra egészen beékelődnek a város területébe.  A veszprémi és a komáromi vasút közötti terület az Alsóvárosi-rétek.
Szép állapotú láprét a Demkóhegy mellett.

2012-ig semmit sem tudtunk a rétek természeti értékeiről. Abban az évben az Index Fórum Magyar Lepkefauna Adatbázis Topikra kerültek fel fotók két hangyaboglárka fajról: a vérfű- és a sötétaljú hangyaboglárkáról . Ezzel egy időben a két fajt megtalálták a Sárrét nem Fehérvárhoz tartozó részein. A terepbejárások során kiderült, hogy mindkét faj két helyen fordul elő az úgynevezett Demkóhegy városrész keleti és nyugati oldalán, a házaktól csak igen kis távolságban, vérfűben gazdag réteken, főleg a veszprémi vasút mentén.
Vérfű hangyaboglárka az őszi vérfű virágzatán.

A hangyaboglárka név a lepkék sajátos életmenetéből ered. A nőstény lepke petéit a vérfű virágzatába helyezi. A hernyók kikelve a tápnövényt fogyasztják, majd leereszkedve a földre bizonyos hangyafajok magukkal viszik a bolyba és táplálják őket, illetve egyes fajok esetén a hernyó táplálkozik a hangyák ivadékaival. Cserébe a hernyó a hangyák által kedvelt váladékot termel.  Itt történik a bebábozódás, majd a bábból kikelt lepkék elhagyják a bolyt. A két faj szinte egyszerre, júliusban és augusztusban repül, rajzásuk csúcsa augusztus elejére tehető.
Kettejük közül a sötétaljú hangyaboglárka (Maculinea nausithousa ritkább. Sokáig úgy tudtuk, hogy csak a Dél és Nyugat-Dunántúlon fordul elő, legkeletebbre a Keleti-Bakonyban. Később megtaláltuk a Vértesben Pusztavám környékén, ma pedig számos előfordulását ismerjük az Észak-Vértestől a Zámolyi-medencén és a Móri-árkon keresztül egészen a Sárrétig. Székesfehérváron jelenleg négy lelőhelyről ismert, a várostól délre és keletre azonban jelenlegi tudásunk szerint nem él, vagyis az itteni populációk hazai elterjedésének délkeleti határát jelentik! Éppen ezért megőrzése és a terület mielőbbi védetté nyilvánítása fontos feladatunk!

A vérfű hangyaboglárka (Maculinea teleius) jóval gyakoribb faj, országszerte előfordul, csak az Alföld egyes, szárazabb részeiről hiányzik. Fehérváron mindig a másik fajjal együtt repül, de megtalálható a város keleti oldalán és a Mezőföld délebbi részein is. Az Alsóvárosi-réteken tömeges repülését is megfigyeltük már és a veszprémi vasút mentén Maroshegy több pontján is megtalálható a Pentelei-erdő irányában. Sajnos a rétek lepkék számára rossz időben történő kaszálása reális veszélyt jelent. 2013-ban a keleti, 2016-ban a nyugati rétet kaszálták le a lepkék repülése közben vagy közvetlenül előtte, ami azt eredményezi, hogy az imágók nem találják tápnövényüket,  a vérfüvet, így egyedszámuk lecsökken. Csak remélni lehet, hogy mindezek ellenére a két faj hosszú távon is fennmarad a területen.
Vérfű hangyaboglárka hím (balra) és nőstény (jobbra).

A réteken a hangyaboglárkákkal együtt minden élőhelyen megtaláljuk az évente két, esetenként három nemzedékben május-júniusban, július-augusztusban, melegebb években szeptember-októberben is repülő nagy tűzlepkét. E három fajjal kapcsolatban is fontos tudni, hogy védett, Natura 2000 jelölőfajok. 
Nagy tűzlepke hím (balra) és nőstény (jobbra).

A réteken  időnként egy-egy fecskefarkúlepke is felbukkan, valamint  megfigyelési adat van a nagyszemes boglárkáról.
A Sárpentelei-erdőnek ugyan csak igen kis része tartozik Székesfehérvárhoz, közeli fekvése miatt a város lakói mégis magukénak érzik. Déli része régebben is zárt, nappali lepkék szempontjából szegényes volt, északi része azonban a nyolcvanas, kilencvenes években még napos, nyíltabb lombkoronájú terület volt, ahol különösen nyáron nagy számban repültek a lepkék. Innen került elő a nyolcvanas évek végén a védett díszes tarkalepke (Euphydryas maturna) egyetlen nőstény példánya. Ma már az északi rész is zárt erdővé alakult, így jelenlegi előfordulása nem valószínű. Legközelebbi lelőhelyei a Vértesben és a Dél-mezőföldi Tájvédelmi Körzetben Vajta és Németkér környékén vannak. Szintén hasonló a sorsa a Fehérváron csak itt megtalált kerekfoltú gyöngyházlepkének (Argynnis aglaja) és a már említett kis rókalepkének. A többi faj is inkább az erdőszegélyre szorult ki, közülük kiemelhető a kis színjátszólepke, a csőröslepke és az újabban megjelent zöldes gyöngyházlepke.
Csőröslepke.

Az Alsóvárosi-rétektől északra, a Palotavárosi lakótelep szomszédságában is vannak még értékes területek. A Malom-árok és a déli tó között egy időnként tocsogós, vérfüves láprét folt fekszik, amelyen megtalálható mind a vérfű-, mind a sötétaljú hangyaboglárka, valamint a nagy tűzlepke.
A Gaja-patak Palotaváros menti szakasza is tartogat meglepetéseket. A töltésen belüli rész mint ökológiai folyosó szolgál a sok beépített és a művelt terület között. Itt találták meg Fehérváron először a farkasalmalepkét, melynek egy igen erős népessége él a patak mentén. A patak mellett és a töltést szegélyező gyepekben megtaláljuk a kóbor ékesboglárkát (Cupido argiades), a bengeboglárkát, a szalagos szerecsenboglárkát, a fecskefarkúlepkét, a kis gyöngyházlepkét,  illetve tavasszal a hajnalpír- és a citromlepkét.

7., Feketehegy és a Gólya-dűlő környéke

Ennek a területnek a lepkefaunáját még hiányosan ismerjük, kutatása a közeljövő feladata. Leginkább a Csóri-dűlőnek nevezett terület tűnik lepkészeti szempontból izgalmasnak, ahol egy vérfüves-nádas láprét található két oldalon száraz gyepekkel, egy oldalon hétvégi házakkal körülvéve. 
A város nyugati felén sok helyen maradtak fenn kisebb-nagyobb vérfűállományok.

Ezen az élőhelyen a leggyakoribb a városban a sötétaljú hangyaboglárka, de a vérfű hangyaboglárka is szép számmal található. A száraz gyepeken észleltük a védett kis tűzlepke néhány példányát. Tipikus fajok az ezüskék boglárka, a szalagos szerecsenboglárka és a közönséges szemeslepke. Régebben Feketehegyen egy ma már nagyrészt beépített réten is repült a dolomit kéneslepke a sáfránylepkével és a fakó kéneslepkével együtt, így újabb előfordulására a Csóri-dűlőben ma is jó esély van.
Kis tűzlepke

Feketehegy északkeleti oldalán találjuk a Gólya-dűlőt, vele párhuzamosan a Nyúl-dűlőt. A Móri úti halastavak mellett a Nyúl-dűlőben is vannak olyan vérfüves láprétek, ahol szép számmal előfordul mindkét hangyaboglárka faj. Ez a rész a házaktól távolabb helyezkedik el, így itt a két faj magas egyedszámban, zavartalanul tenyészik, fennmaradásuk jelenleg nincs veszélyben. További élőhelyeik fellelhetők a Móri-árokban a Gaja-patak és a Móri-víz mentén.

A tanulmányban szereplő területek elhelyezkedése.

A fentiekben kihagytunk néhány olyan mindenütt közönséges vagy tömeges lepkefajt, melyek gyakorlatilag az összes lelőhelyen megtalálhatóak. Ilynek például a nagy ökörszemlepke (Maniola jurtina), a répa- (Pieris rapae) és repcelepke (Pieris napi), a közönséges boglárka (Polyommatus icarus) vagy a kis szénalepke (Coenonympha pamphilus). Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy Székesfehérvár nappali lepkefaunája ma már nagyrészt ismert, ugyanakkor van még néhány, eddig nem vagy alig feltárt élőhely, mint például Börgönd környéke, ahol akár új fajok előkerülése is elképzelhető. Az anyag szerkesztése idején került elő a város határában a vándor boglárka (Lampides boeticus) néhány példánya. Ennek a mediterrán fajnak alig van magyar adata!